Édesapám – Borsos Imre Emlékére – 1948.04.15 – 2022.01.31

Reméltem, hogy soem jön el az idő, amikor az Édesapámmal közösen átélt pillanatokról múltidőben kell beszélnem, reménytvesztve azzal kapcsolatban, hogy egyszer még újra egymás tenyérébe csaphatunk egy tisztességgel elvégzett munka után.

Hittem, hogy ő lesz a kivétel, aki majd erejével és örökösnek tűnő vitalitásával rácáfol az idő múlására és még hosszú időn keresztül lesz lehetőségem megpróbálni egy kicsit visszaadni abból az óvó, véget nem érő törődésből, amit évtizedeken keresztül kaptam tőle.

Édesapám a Csepel 344 fülkéjében, egy nehéz időszak közepén. 2010

Nem így történt. Január utolsó napjának estéjén a világ szegényebb lett egy nagyszerű emberrel, egy fantasztikus apával, a legjobb „Főnökkel!”

A Michigan típusú daruval, amit 1974-től kezelt a KÉV Metróépítő Vállalatnál.

Karácsony előtt került kórházba, ahol a kezdetben egyszerű vashiánynak hitt diagnózisból először fekélyre, majd jóindulatú, később már rosszindulatú gyomordaganatra gyanakodtak az orvosok. Új év után átesett egy műtéten, ahol sajnos több áttét miatt nem sikerült eltávolítani a beteg részt. A műtét után itthon, családi környezetben, szeretetben lábadozott.

A rá jellemző talpig tengerészkék ruhában és az elmaradhatatlan Tátra-s sapkában.

Egyik utolsó beszélgetésünkben elcsukló hangon még visszatekintve az elmúlt 74 évre egyfajta „ambícióról” beszélt és arról, hogy: „Egy élmény volt!” illetve, hogy: „Szép volt!”

Minden nehézséget katonás fegyelemmel és örök optimizmussal kezelt.

Betegségét végig a rá mindig jellemző méltósággal, bátorsággal viselte. Az utolsó pillanatig tiszta elmével válaszolt a kérdéseinkre, tudatánál és humoránál volt. Halála előtt egy órával még a szemembe nézve mutatta, hogy: „Minden rendben!”

2003-ban Érd Felső építésén a 16 tonnás darunkban.

Felváltva fogtuk a kezét az utolsó napokban – egymásban is tartva a lelket. Végül Édesanyám kezét fogva aludt el 2022.01.31.-én 23 óra 22 perckor.

2008-ban egy elakadt gép mentésén.

Mindig feladatomnak éreztem megörökíteni amit csinál. Szerettem volna emléket állítani annak az erőfeszítésnek, ami mindig szépen lassan apránként előre vitte az életben. A mai napig sajnálom, hogy nem találtam meg a megfelelő formátumot, aztán eszembe jut ez a blog és a közel 400 bejegyzés az elmúlt 15 évből. A több napnyi videó és hangfelvétel amit róla őrzök, egyszer biztosan írok egy könyvet az életéről, akkor is, ha nehéz feladat.

Érd – városközpont – a Földrajzi Múzeum kertje előtt.

Igaz, semmivel sem könnyebb feladat megírni a saját apád búcsúbeszédét sem. Senkinek sem kívánom ezt az érzést. Volt egy sajátos hagyományunk, minden ünnepre kapott tőlem egy üdvözlőlapot, néhány személyre szóló saját gondolattal. Ezeket a lapokat a tőlem kapott fotóalbumokban tartotta és néha reggelente az ágya szélén üldögélve olvasgatta.

2007 – Az első L200 volánja mögött.

Amikor már biztos volt, hogy elkerülhetetlen a kórházi kezelés akkor az összekészített csomagjába csempésztem pár fotót, amit a 60. születésnapjára adtam neki. Másnap -amikor a csodával határos módon- egyszercsak megcsörrent a telefonom és ő hívott, megköszönte. Tudtam, hogy sok erőt ad majd neki.

Az elsüllyedt Százhalombattai komptolóhajó visszaemelése után, a két „örök kapitány”.

Jellemző, hogy a kórképen kívül a korképet is nézni kell, amit meghatároz a koronavírus és annak az összes következménye. Borzasztó, hogy kocsmába minden nélkül járhatunk, de a kórházat katonák védik – nehogy meg lehessen látogatni a szeretteinket. Végül apu több mint egy hónapot volt bent. Sosem kapta el a COVID-ot.

2019 – Budaörsi Reptér – a születésnapján.

Elmondhatta, hogy túlélte azt is, hogy kigyulladt a kórház, amiben kezelték. Az a nap volt az egyetlen, amikor nem tudtunk találkozni. Minden nap bent voltunk nála. Hol csellel, hol ellentmondást nem tűrve, később – az állapotára való tekintettel – engedéllyel tudtuk őt látogatni. Végig kísértük az úton.  A látogatási tilalom intézménye a legkegyetlenebb dolog.

Tank vezetés – 2019.

„Az életet visszafelé nézni kell megérteni, viszont előrefelé nézve kell élni.”  – H. Calvin

Ez az idézet volt az egyik utolsó szülinapi kártyájában, aminek különös értelmet ad, amikor az ember megpróbálál külső szemmel tekinteni az életére. Kicsit rövidítve közzéteszek egy  részletet abból a beszédből, amit Harmat Béla -volt érdi polgármester- mondott el édesapám temetésén:

Búcsúznak tőled szeretteid és családjaik, barátaid, munkatársaid, szomszédaid, ismerőseid.

Testvéreid Éva, Marika, Erzsike és Sándor mély fájdalommal gondolnak a sok-sok csodás gyerekkori emlékre, mint ahogy egy kishúg gondolhat a bátyjára, vagy mint ahogy egy idősebb nővér, fivér gondolhat a kisöccsére. Két bátyád – Lajos és József- és szüleid, édesapád – Lajos- és édesanyád -Julianna- már odafentről kísérnek az utadon, büszkén fogják a kezed.

Imrének 3 házasságból 5 gyermeke volt – „És ez csak annyi amiről tudnak!” -tette hozzá mindig viccesen.

A házunk elötti tér és a daruk – 1995 környéke

Gyermekeid szívükben örökké őrizni fogják a rengeteg szép közös pillanatot, – a focizásokat a téren, a megunhatatlan történeteket, az autók szeretetét, a rengeteg közös „sikerélményt”- búcsúzik tőled Imre, Áron, Rebeka, Viola és Dávid.

„Papa!” – mondanák és szaladnának karjaidba unokáid, akik sok szép emlékkel a szívükben gondolnak rád.

A műhelyben – 2003

Imrének egy válás után, második feleségének tragikus elvesztését is fel kellett dolgoznia. Négy gyermekkel maradt özvegyen, mielőtt örökre összeköthette volna életét 5. gyermekének édesanyjával – Anikóval.

Soha véget nem érő szerelemmel és szeretettel búcsúzik tőled 32 év házasság után harmadik feleséged, Anikó. Sosem felejtjük a vidám perceket – a humorod-, ami minden nehézségen átsegített az utolsó percekig. Köszönjük, hogy mindenben pillanatban hűséges férj, fantasztikus apa és rendíthetetlen támasz voltál.

Búcsúzik feleséged családja – sógornőd Zsuzsa valamint András és Milán.

A téren.

Imre Martonvásáron született 1948-ban a Dreher uradalom egyik egykori volt cselédházában. „Sumi 1948” – büszkén viselte bal alkarján gyerekkori becenevét, saját kezűleg tetoválva magára.

Apu már az előtt is „Sumi”-volt, hogy Michael Schumacher megszületett volna.

Ha Martonvásár utcái, a vasútállomás, a Beethoven Kastély parkja vagy a kiserdő mesélni tudna gyermeki csínytevéseiről, akkor abból minden bizonnyal könyvet lehetne írni. Ezekről a történetekről mindig mesébe illő módon beszélt.

1972-től 50 évig élt Érden, először az Ágoston utcában, később a Hírnök utcában építkezett, ahol a ház előtt található Eszperantó téren több mint 30 évig álltak a darujai – meghatározva a környék látképét.

Büszke volt arra, hogy a valamikori Bányagyutacsgyár asztalosműhelyéből később „az autók köré”, autószerelőműhelybe került, később az építőiparban kezdett el dolgozni, ahol szintén hamar hasznát vette a gépek iránti szeretetének. A Metróépítő Vállalatnál saját elszántságából került a Nehézgépüzembe, ott lett darus, ami később az egész életét meghatározta. Egy olyan gépen is dolgozott, ami azóta már ipartörténeti emlék, amelyet a Kiskőrösi Úttörténeti Múzeumban őriznek. Több mint egy hónapnyi keze munkája megtalálható a Paksi Atomerőműben, több évnyi munkája meghatározó része volt a Metró alagút és a Metró állomások felépítésének is.

1985-től, a nyolcvanas évek végétől az Érdi Vastelepen dolgozott, ahol első évben az Év Dolgozója lett – mindenki ismerte és szerette, hiszen akkoriban szinte az egyetlen hasonló szakember és gép volt a környéken, aki sokszor csak emberségből, önzetlenül is segített… Érden gyakorlatilag nincs olyan utca, amelyben legalább egy vagy két ház felépítésében ne segített volna.

A legtöbben csak  „a Darus”-ként ismerték, illetve a rá jellemző, büszkén viselt  hatalmas bajusz miatt sokan csak „Bajszinak” – „Darus Bajszinak” hívták.

1994-től lett egyéni vállalkozó. Több mint 70 gép fordult meg a kezei között. Mérhetetlen tenni akarás hajtotta. Szorgalommal, lelkiismerettel, tisztességgel és szívvel-lélekkel, példátlan kitartással csinált mindent, amibe belekezdett.

Az egyikkedvenc közös fotónk. – Szeged

Dolgozott Érd-alsó, Érd-felső építésén, az érdi harangjáték felállításán, az érdi termálfürdő építésén, a karácsonyfák felállításán minden évben, évtizedek óta.

Bátyámmal – Áronnal több mint 20 évig dolgoztak együtt. Mindig büszkén beszélt errőlt az időszakról.

Névjegykártyáján büszkén állt, „Borsos Imre és fia” – hiszen 1996-től kezdődően több mint 20 éven keresztül Áron fiával, később 2012-től Dáviddal együtt dolgozott.

Az élet nagy kérdéseire mindig határozott választ adott, elveihez mindig hű maradt. Mindig lehetett rá számítani.

Ha valaki rászánta az időt és az energiát, hogy megértse, akkor minden félmondatában rengeteg élettapasztalat volt. Sokat lehetett tőle tanulni és mindig példát mutatott az üres beszéd helyett. Mindenre felkészített, csak arra nem, hogy hogyan lehet elviselni a hiányát.

Édesapámat az Érdi Köztemető díszparcellájában helyeztük örök nyugalomra, sírhelye a Júlia utcai bejárattól néhány lépésre jobbra található. Nem messze található a telephelyünk, a darut vezetve minden reggel és este rálátok a nyughelyére. Emlékét, tanításait sosem felejtem, igyekszem méltósággal tovább vinni amit képviselt, ahogyan a tiszteletére -még életében, két évvel ezelőtt- alapított szakmai életműdíjat sem hagyom feledésbe merülni.

Édesapám! Egy élmény volt!
-fiad, Dávid