Történelmi Áttekintés
Már az ókortól kezdve ismeretesek daruk, de történetük valószínűleg még korábbra nyúlik vissza. Tudjuk, hagy a görögök már a 6. századtól alkalmaztak darukat a templomok építésénél. Az archaikus korban a templomokba monolit oszlopokat építettek be, a klasszikus kortól kezdve azonban az oszlopokat kisebb hengeres darabokból állították össze. Az építőköveken ma is látható hornyok arra utalnak, hogy ezeket daruval emelték be helyükre. A darukhoz az akkor már ismert egyszerű gépeket használták fel: a csigasort és a kötéldobot. A csigasor első irodalmi említése Arisztotelésztől származik.
A rómaiak továbbfejlesztették a görög darukat. A rómaiak feltalálták a taposómalmot, és a nagyobb daruknál ezt az emberi erővel történő hajtást alkalmazták. Erről két fennmaradt dombormű is tanúskodik. A legegyszerűbb római daru, a trispastos egyetlen rúdból álló gémből, kötéldobból, kötélből és három csigából álló csigasorból épült fel. A csigasor áttétele 3:1. Annak feltételezésével, hogy egy munkás huzamosabb ideig 500 N erők kifejtésére képes, kikövetkeztethető, hogy a daru teherbírása mintegy 150 kg lehetett. A nagyobb daruk csigasora 5 csigából állt, ezek neve pentaspastos volt. A legnagyobb római daru, a polyspastos gémje két vagy négy rúdból állott, segítségével négy ember 3000 kg tömegű terhet tudott felemelni, taposómalom segítségével pedig, mivel ennek nagyobb az átmérője, akár 6000 kg tömegű teher is kezelhető volt. Az ókori egyiptomi módszerhez képest, ahol közvetlen emberi erővel vonszolták a nehéz tárgyakat, egy ilyen római daru hatvanszoros megtakarítást jelentett.
Görög-római Pentaspastos (Öt csigás daru) közepes, kb. 450 kg tömegű teher emelésére
A reprezentatív római épületbe épített egyes kőtömbök tömege és beépítési helyük magassága sokkal nagyobb, mint amit az említett darukkal kezelni lehetett volna, például a Traianus-oszlop, melyet egyenként 32 tonna tömegű hengeres márvány tömbökből állítottak össze és teljes magassága 35 m.[3] Ezért feltételezik, hogy a rómaiak nagyobb teherbírású eszközökkel is rendelkeztek, de ezek kialakítása és használata nem ismert.
A középkorban sok hasonló darut használtak a kikötőkben és az építkezéseken, valamint a bányászatban is. A középkori építkezéseken használt taposómalmos daruk a római szerkezet továbbfejlesztett változatai voltak. Az egész daru függőleges tengely körül elforgatható volt, ahogy azt sok korabeli forrás ábrázolja. Az építkezés kezdetén a daru a talajon állt, majd amikor az első szint födémje elkészült és terhelhetővé vált, a darut szétszedték és az emeleten újra összeszerelték. Az ókori középkori daruk a mai képviselőikkel ellentétben elsősorban teheremelésre voltak alkalmasak, a teher vízszintes mozgatása azonban csak igen korlátozott mértékben volt lehetséges úgy, hogy a darukötélen függő terhet egy rövid kötél segítségével oldalra kihúzták. A forgó daruk csak 1340 után jelentek meg a nyugat-európai tengeri kikötőkben.
A kikötői daru valószínűleg középkori találmány, mivel a mediterrán kikötőkben még az újkorban is a sokkal munkaigényesebb rámpát és emberi erővel való rakodást használták. A kikötői daruk két fő formája alakult ki, az atlanti partokon forgódarukat használtak, a balti tengeren pedig főleg erős kőből épült tornyokba építették fel a darut, ezek a tornyok a városfalak védelmét is szolgálták.
Érdemes megjegyezni, hogy a középkori daruk ritkán rendelkeztek kilincsművel vagy fékkel a teher lefutásának megakadályozása céljából. Ennek az az ok, hogy a fából ácsolt szerkezetekben olyan nagy súrlódás ébredt, hogy csaknem önzáró mechanizmusként viselkedtek.
-forrás: Wikipedia